Olvasóblog

Albert Tímea 2011-ben megjelent első könyve a Gipsz égbolt nevet viseli. „Azoknak, akik mézből vannak” – olvashatjuk a könyv első lapjain. A prológusban ízelítőt kapunk mindarról, amiről mesélni fog a szerző nekünk. A következő szavakkal tudnám körbejárni: önkeresés, az egyéni út megtalálása, vándorlás, tapasztalás, sorsszerűség,  szürrealitás, egy sajátos én-világ felépítése. A könyv borítóját is az olvasó figyelmébe ajánlanám: Egri Mónika  kifinomult és érzékletes rajza díszíti a fedőlapot.

Miről is szól bővebben a kötet? Lássuk csak… mindenki átélte már a nyomasztó, földre taszító szerelmi szenvedést... a nappalok és éjszakák szimpla egymás utániságát, a napról napra való élést… várni valakit, várni az agyonprovokált, viszonzatlan szerelmet, amibe bele lehet halni… az elmaradt beteljesülést, a nihilt, a reményteli álmokat, a várt véletlen találkozásokat, a felmagasztalt, elérhetetlen szerelmet, s az iránta érzett haragot, a semmi élesztgetését, a kiúttalanságot, az esetleges boldog pillanatokban való toporzékolást… Albert Tímea műve egyrészt erről a mérgező és egyúttal égig emelő érzésről szól, mind a Cukor és cián, mind a Mandarinliget című fejezetek. Másrészt az álmokról, a célokkal teli jövőről beszél, a soha fel nem adásról, és arról, hogy az egyén mindig csak egyedül van, egész élete folyamán, ezért nem szabad csak várni, várni valakit, aki majd lök rajtunk egyet előre… nem. Soha senki nem fog helyettünk cselekedni, magunk vagyunk a világban, és minden reggel csak rajtunk áll, hogy élvezni fogjuk-e az elkövetkezendő napot, avagy sem. Mindenki tapasztalta már a mélybe való zuhanást, érezte már saját keresztje súlyát, és a szárnyaló felemelkedés pillanatait is. A könyv ezeket a kis morzsákat írja le, azokat az életdarabokat, amiket mindenki átél, de beszélni nem akárki tud róluk ennyire bátran. Az írónő műve őszinte, szókimondó, ebben rejlik az iromány valódi ereje.