Olvasóblog

Albert Tímea 2011-ben megjelent első könyve a Gipsz égbolt nevet viseli. „Azoknak, akik mézből vannak” – olvashatjuk a könyv első lapjain. A prológusban ízelítőt kapunk mindarról, amiről mesélni fog a szerző nekünk. A következő szavakkal tudnám körbejárni: önkeresés, az egyéni út megtalálása, vándorlás, tapasztalás, sorsszerűség,  szürrealitás, egy sajátos én-világ felépítése. A könyv borítóját is az olvasó figyelmébe ajánlanám: Egri Mónika  kifinomult és érzékletes rajza díszíti a fedőlapot.

Miről is szól bővebben a kötet? Lássuk csak… mindenki átélte már a nyomasztó, földre taszító szerelmi szenvedést... a nappalok és éjszakák szimpla egymás utániságát, a napról napra való élést… várni valakit, várni az agyonprovokált, viszonzatlan szerelmet, amibe bele lehet halni… az elmaradt beteljesülést, a nihilt, a reményteli álmokat, a várt véletlen találkozásokat, a felmagasztalt, elérhetetlen szerelmet, s az iránta érzett haragot, a semmi élesztgetését, a kiúttalanságot, az esetleges boldog pillanatokban való toporzékolást… Albert Tímea műve egyrészt erről a mérgező és egyúttal égig emelő érzésről szól, mind a Cukor és cián, mind a Mandarinliget című fejezetek. Másrészt az álmokról, a célokkal teli jövőről beszél, a soha fel nem adásról, és arról, hogy az egyén mindig csak egyedül van, egész élete folyamán, ezért nem szabad csak várni, várni valakit, aki majd lök rajtunk egyet előre… nem. Soha senki nem fog helyettünk cselekedni, magunk vagyunk a világban, és minden reggel csak rajtunk áll, hogy élvezni fogjuk-e az elkövetkezendő napot, avagy sem. Mindenki tapasztalta már a mélybe való zuhanást, érezte már saját keresztje súlyát, és a szárnyaló felemelkedés pillanatait is. A könyv ezeket a kis morzsákat írja le, azokat az életdarabokat, amiket mindenki átél, de beszélni nem akárki tud róluk ennyire bátran. Az írónő műve őszinte, szókimondó, ebben rejlik az iromány valódi ereje.

Idézetek a könyvből:

„Hiszek a sorsban, az előre leírt sakklépésekben. Hiszek abban, hogy Isten mindent lát, és tud, és hogy én, a kis porszem, nem igazán választhatok. Amit teszek, ösztönösen teszem. Akit keresek, azt a vérem kutatja. A hangokat miatta hallom. Egy terv részei vagyunk, és a tervet véghez kell vinni.”

„Mennyire nagy hiba volt részemről, hogy volt idő, mikor nem voltam boldog. Aztán meg az, hogy mennyit ér az az élet, amit ha visszanézek, üresnek találok. Én meg csak könnyes szemmel bólintok. De aztán rájövünk, hogy végül is soha sem késő. Én persze mindig némi felháborodást tartogatok szívem mélyén, mert nagyon sok időt kellett eltöltenem egyedül. De az igazán fontos dolgokhoz csend kell, és valami megfogalmazhatatlan mélység. Zajban nem születnek igazi kérdések, és valódi válaszok sem.”

„A világom helyezem a szíved közepébe. Várlak haza.”

„Élet-mesét akarok veled cserélni… aztán pedig belehalni a legszebb napfelkeltébe.”

„Néha azt érzem, hogy kellene egy szív-elvonó. Igazából tudom, hogy ez egyfajta függés. Hogy a terveimet képes vagyok másodpercek alatt porrá égetni, ha az a valaki talán tudta nélkül belém szúr egy kést. Mindig ez történik. Mosolyok, álmok, kések.”